Ma pedig mindenki jöjjön az előrehozott szülinapi házibulinkba, a Superbutt fog játszani. A warm-up pedig hamarosan kezdődik.

Előre szólok, hogy nem, nem kívánok rasszista hangulatot árasztó blogot írni. Ez van, ez történt velem, csak dokumentálni próbálom. Miért pont most? Mert most költöztünk be, nyár van, jóval gyakrabban vagyok a belváros utcáin este, mint eddig.

A barátaimmal sétáltunk a Duna pesti partján, amikor összetalálkoztunk egy igencsak fiatal (kb 7-13 éves) romákból álló társasággal. Egymásra sem néztünk, semmi nem történt, aztán elkezdtek "játszani" egy vörösboros flakonnal, ami aztán annak rendje és módja szerint szét is fröccsent, egyikünk félhangosan megkérdezte, hogy nem lett-e olyan a ruhánk. Nem. Erre odajött a valószínűleg helyi szellemi vezetőnek számító, 7-8 éves fiú. Nem viccelek, százhatvaniksz centis magasságom ellenére a könyökömig ért. Cigizett, de ez ma már fel sem tűnik. Persze csak úgy látványosan odaemelte a szájához, hogy aztán a le nem tüdőzött kevés füstöt kábé fél másodperc múlva kifújja a száján.

Ő is feltette a kérdést a hozzá legközelebb állónak, hogy nem lett-e olyan, aztán azt mondta, bocsi. Ha itt érne véget a történet, szép és jó lenne, reménysugár, meg ilyenek. De nem, továbbindultunk, én leghátul. Mellém álltak páran, követtek, de oda sem néztem. Aztán egyszercsak egy égő cigi hozzáért a kezemhez. Odanéztem, biztos csak véletlen volt, naivitás rulez. Amikor viszont 10 másodpercen belül ez még kétszer megismétlődött (és nyilván már eléggé fájt is), eleresztettem egy nyugodt "Ne!"-t. A hátam mögött odaszólt a haverja, hogy inkább a ruhámat égesse ki. Láthatólag tetszett a fiúnak az ötlet, és elindította a kezét a pólóm felé. Én a lehető legdefenzívebben, de határozottan félretoltam, aztán egyre erőszakosabban probálkozott. Közben a tartalmas "ne" és "hé", esetleg "hagyd abba" hangzott el tőlem, semmi más. Aztán elkezdett lökdösni meg ütögetni, közben azt visította, hogy "gyere, játsszuk le", meg hasonlók. Én megmaradtam a fenti szókincsnél, mentem tovább, nem is igazán néztem rá. Amint megértette, hogy a provokációja nem vált ki semmilyen reakciót, más szórakozás után nézett, az időközben elért villamosmegállóban a haverjaival megpróbált kizsebelni másokat.

Egyszerűen nem értem, mi volt a célja. Tényleg azt gondolhatta, hogy van esélye velem (velünk) szemben? Körülbelül 25 kiló lehetett, nagyon vékony volt, amikor nekem ugrott, lepattant rólam. Soha nem ütöttem meg senkit ártó szándékkal, és szeretném, ha ez így is maradna. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ő nagyon közel járt hozzá, mert annyira nem. De ha még nem szállt volna le rólam, és (az én részemről is) tettlegességig fajul a dolog, akkor mi történik? Hatalmas gátak omlanak le bennem, és minimum eltöröm egy csontját. Ráadásul ott volt két barátom is, és ők azért jóval sportosabb alkatúak. Egyszóval rosszul járt volna, de valószínűleg a végén én szívom meg a legjobban. Mert megvertem egy fele akkora cigányt, mint én. Nyilván rasszizmusból.

Utána egy barátom leoltott, hogy ha simán ráüvöltök az elején, hogy mégis mit képzel magáról, akkor eltakarodik, és nem történik semmi. Szerintem ez pont nem így van, inkább azzal okozom neki a legnagyobb csalódást, hogy lepattan rólam minden szava és tette. Nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretné. Nyilván utána azt mondja a haverjainak, hogy láttad, félt tőlem, de akkor is, legbelül talán érzi, hogy én ezzel feléemelkedtem.

De ami nagyon fáj, az az, hogy ilyen rosszindulatot, értelem nélküli ártani akarást látok másokban. Külön baj, ha főleg egy adott csoportból kerülnek ki azok, akikkel ilyen élményeim vannak. Még aznap este lementünk a már-már szokásos szórakozóhelyre. Szombat lévén sok roma volt lent. Ugyanott, ahol máskor szinte önfeledten tudtam szórakozni, tönkretette az estémet a bennem lévő szorongás. Egyikük sem nézett rám, nem voltak koszosak, nem volt egy hangos szavuk sem. Mégis rosszul éreztem magam, kizárólag a bőrszínük miatt. Ilyen állat az ember, és próbálok küzdeni ellene, mert érzem az irracionalitást. De ha sorban ilyen élmények érnek, az nem vezet semmi jóra.

Hm, kevés a komment ott lent. Nem leszünk így jóban.

Egyébként időközben rájöttem, hogy iszonyatosan jó arc vagyok. Csak így, szerényen. Ezt nem is kéne tovább magyarázni, mert nyilván mindenki egyetért ezzel, de mégis megpróbálom alátámasztani két kis történettel.

Éppen Tool-koncertről tartottam hazafelé, a 4-6-os villamos még pont közlekedett, a vadiúj albérletünk pedig az egyik megállótól olyan fél percnyire van, úgyhogy fel is pattantam rá. Közben örömmel konstatáltam, hogy most először a Sziget alatt nem kell az amúgy is sz*rrá ment lábamat tovább nyúzni, mert volt ülőhely. Hipergyors helyzetfelismerés, odapattanás, ójeee.

A Jászain felszállt három cigány. Nem akarok hazudni, olyan 14 évesnek tűntek. Az egyikük leüllt velem szemben, kettő pedig mellém állt. Pár perc múlva az egyik megszólított, hogy hány éves vagyok (szerinte 10-12 voltam, és nem akarta elhinni később, hogy most leszek 21), aztán elkezdett kérdezgetni, közben beszálltak a haverok is. Mivel olyan hihetetlenül jó arc vagyok, mindenféle gyanú és rasszizmus felmerülése nélkül válaszolgattam az amúgy elég buta kérdéseikre (pl. - mikor van a Sziget? - Hát még holnap lesz - Akkor az keddenként van? - Nem, csak most, ezen a héten - De neked egész évre szól a jegyed? stb.), főleg a jegy értékéről kérdezgettek, és még azt is megmondtam nekik, aztán meg arról, hogy hogy lehet levenni a jegyet. Közben az egyikük fogdosta a kezem, de én jó arc vagyok, hagytam, nézze csak, majd rájön, hogy tényleg nem lehet levenni. Még szépen meg is próbáltam magyarázni, hogy ha le lehetne venni, akkor az nem érné meg a szervezőknek, mert mindig más vehetné fel, de ez a kísérletem meglepő módon kudarcba fulladt.

Így ment a diskurzus egy ideig, és még csak nagyon kényelmetlenül sem éreztem magam. Aztán egyszer csak jött a kérdés, hogy nem tudom-e véletlenül, mennyi az idő. A naivitás eddig tartott, innen már ismerős volt a sztori. Szemrebbenés nélkül válaszoltam, hogy sajnos nem tudom. A kisebbség ifjú képviselője pedig szemrebbenés nélkül válaszolta, hogy pontosan tudja, melyik zsebemben van a mobilom. Persze pont ott, ahol a másik gyerek állt, úgyhogy gyorsan elővettem, megnéztem, közöltem, hogy éjfél, mobil át a másik zsebbe. (mellesleg nem ismerte azt a szót, hogy éjfél, külön meg kellett neki magyarázni, majd a kérdés:) W300i?. (na itt kezdtem magam kényelmetlenül érezni) Az, persze. Megnézheti? (lóf*szt) Miért akarja megnézni, hiszen még a típusát is tudja. Jaaaj de hát izé nem ismeri meg ilyet akar venni, ilyen wókmeneset. (anyádat vedd meg inkább) Még mosolyogtam egy kis ideig, meg jófejkedtem, hogy hát ismeri, még én sem tudom a típusát, akkor pontosan tudja mit tud. Aztán persze jött a provokáció, hogy mivan bzzeg tőlem félted, mi bzzeg, tőlem? (igen, bzzeg tőled) Nem, mindenkitől féltem, nekem fontos ez a mobil.

Mindezt szinte már suttogva beszéltük, én kedvesen, szinte már nyájasan, ők meg provokatívan, anyázva. Persze ez egy rohadt jó taktika, ha adok rá okot, akár hárman le is rángatnak a villamosról. Végül lefogtak, halkan közölték, hogy adjam oda a mobilt, az egyikük pedig elkezdte tépni a karszalagot a kezemen, és a fülembe súgta, hogy tudja, hogy sokat ér ez nekem, és eltépi, ha nem adom oda rögtön. Mondjuk nem kicsit lett volna vicces a jelenet, amikor megpróbálja eltépni a jegyet, de ekkor nem abban az állapotban voltam, hogy ezt végiggondoljam. Helyette inkább egyetlen jó hangosan eleresztett mondat (támadás az még mindig nem volt benne), és köszönhetően az egylégterű combinoknak mindenki odanézett. Ők pedig rögtön hátra, röhögcsélés, meg jajjj csak meg akartuk nézni, közben két mondat között odavetett anyázás persze (állítólag gyík arcom van. Nem tudom, szerintem a gyík az egy tök okos állat, csak ül és napozik), én meg csak mosolyogtam, mert én olyan jó arc vagyok. Aztán leszálltak.

Eddig hiányzott belőlem a rasszizmus szikrája is, de azóta ha ilyen száll fel, arrébbmegyek. A legmegdöbbentőbb az a tökéletes magabiztosság volt, ami belőlük áradt: tudták, hogy ők nem járhatnak rosszul. Ha esetleg odaugrik öt barátom, és "kisegít", akkor úgyis szaladnak az ombuccman bácsihoz. Dögölne meg az összes ilyen (mármint a lenyúlós) fajta!

A másik történet csöppet vidámabb, szórakozóhely, én pedig megdöntve minden alkohol fogyasztási rekordomat álltam ott. Hohó, csajozunk! (vagy mi) Viszonylag lassan akadt egy kiszemelt, egy nagyjából normális kinézetű lány, bár nem volt túl szép, mindenesetre elég részeg voltam ahhoz, hogy akkor és ott tetszen. Kis bátorságösszegyűjtés után odamentem hozzá (tudom, hogy vicces, de életemben először csináltam ilyesmit), majd hamarosan meghívtam valami italra is, rögtön valami jóóóó drágára, mert ugye még mindig jó arc vagyok. Meg mert be akartam vágódni, de ez más kérdés. Aztán egyből megtalálta őt valami kigyúrt agyontetovált meztelen felsőtestű olasz csődör (tényleg olasz volt), megdobta a leányzót egy sörrel (tapírság rulez), öt perc mulva már egymás karjaiban voltak. Az átlagos fiú ilyenkor odamegy és alaposan megrendszabályozza az adott úriembert, de én annnnnyira jó arc vagyok (vagy csak szimplán gyáva), hogy inkább lespanoltam vele. A lány persze csak pislogott erre, hehe, legalább okoztam egy kis meglepetést. Azt a napot - mondanom sem kell - egy oltári másnap követte, torokgyulladással, ami még most is tart, sajnáljatok!

Sok mindent kellene ide írnom, de helyette inkább ezt mutatom meg:

Az a kérésem, hogy hallgasd végig és kommentelj. Napi 100-150 látogatottság, szóval ha nem lesz minimum 30 komment pár napon belül, nagyon mérges leszek, és abbahagyom a blogolást... hm, ez nem vehető túl komoly fenyegetésnek, úgyhogy inkább csak léccilécci írj.

Egyébként az én művem az egész. Egy régi-régi (szintén saját) szám remake-je, új köntösben, kösz sampler, kösz NASA!

Elcsigázva, kimerülve, betompulva, kissé betegen, húzónév hiányában.

Szóval végignéztem a virtuális műsorfüzeten és elképedtem, hogy mennyire nincs az utolsó nap semmi, ami úgy igazán megmozgatna. Az idei Sziget a Zúzdával indult, azzal is fejeződött be. Kevés emberke volt a Mangod beállása alatt, szerencsére később azért jöttek, így a végén egész tűrhető lett a nézőmennyiség.

A műsoruk pedig tök jó volt, vagy korrekt, kinek hogy tetszik. Persze ehhez hangulat kell, az pedig nálam szerencsére adott volt. Kissé hamisak voltak a vokálok, no de nem gitáros az, aki nem vokálozik két-három számot végig hamisan (gyk. ezt csak azért írtam mert általában én is így szoktam). Mellesleg ezt a bejegyzést, mint minden más szigetest a Wordben írom, és aláhúzta a „vokálok” szót, és felajánlotta helyette azt, hogy „fokálok”. Mindegy.

Visszatérve Mangodékhoz, játszottak jó sok számot az albumról, ami már megjelent, és nem hallottam, így ennek örültem. Játszottak sok ismertebbet is, aminek szintén örültem. Megvolt a kellő egyensúly. Egyébként tipikusan olyan zene, ami vagy tetszik valakinek, vagy nem, mert bizony a frontemberke hangja akár idegesítő is lehet, ha nem tetszik. Azért érzitek a logikai levezetést, ugye? Mindenesetre nekem bejövős, kissé furcsa felfogású filmzene-feeling, vagy mi.

Utánuk S-Core, francia népség. A Pleymo miatt kíváncsi voltam, mit produkálnak. Nem átallottak 45 percig pakolni és hangolni, ami önmagában is több, mint parasztság egy ilyen noname zenekartól, ekkor már úgy gondoltam, hogy nagyon jól kell teljesíteniük ahhoz, hogy meggyőzzenek. Aztán nagy nehezen belekezdtek. A pozitívumok: triggerelt lábgépet használtak, így a hangzás ilyen téren hibátlan volt, odavert az összes hammerös és a legtöbb nagyszínpadi hangosításnak is. Ja bocs, több pozitívum nincs. Gondoltam, három számnyi időt mindenki megérdemel, annyit kaptak tőlem (upsz, ez most úgy hangzott, mintha lennék valaki).

A cirka 13-15 perc alatt végig ugyanazon a hangon alapuló, már ezer helyen hallható gitárriffeket tolt két gitáros (többnyire mindkettő ugyanazt -> lol), amire a frontember végig egy hangszínen hörgött/rikácsolt artikulátlanul, elvileg angolul, egyetlen egy szót nem lehetett érteni. Hajlamos vagyok hülyeségeken a végletekig felhúzni magam, most is ez történt. Egyszerűen elképesztő, hogy ezek a helyi kocsmánál messzebb eljutottak! Igénytelen volt az egész! Jó, a dobos az oké volt. De akkor is, a standard riffekre rápakolt beazonosíthatatlan hörgést ne nevezzük már zenének!

A dolog odáig fajult, hogy megsértődtem az egész világra, és még világosban (!) elindultam haza. Az Insane még be volt tervezve, esetleg egy kis Hammerfall, de ez a minősíthetetlen valami elvette minden életkedvemet. Hazamentem inkább rumos teát iszogatni egy barátommal.

A negatív végkicsengés ellenére álljon itt egy miniatürizált szubjektív toplista, a legjobb három koncertről. Ja, az ne zavarjon senkit, hogy mindenhol többszörös helyezésmegosztás van!

1. Tool - Pink - Nevermore
2. Isten Háta Mögött – Superbutt - Soulfly
3. Pleymo – Wendigo – Ektomorf

Egy napos teljes regenerálódás, vitamin-újratöltés és relaxálás után ismét kimentem, ezúttal a Tool volt a főprogram. Ennek a napnak is volt konklúziója, mégpedig az, hogy a zenészek nézőként undorítóan tudnak viselkedni. Ez csak azért vicces, mert félig-meddig én is közéjük tartozom, vagy mi.

Szóval ismét ki, szolid népek, a Tool bizony nem a belezésről híres. Befele menet még találkoztam egy nagyon gyenge piacsempészeti akcióval, jót kacagtam a szegény naiv turisták próbálkozásán. Egyébként most szembesültem azzal, hogy milyen sok francia látogatója van idén a fesztiválnak, a közlekedési eszközök tömve voltak a cuki rózsaszín karszalagos gallokkal. Azt viszont örömmel tapasztaltam, hogy a sártenger többnyire felszáradt, csak halványabb foltok jelezték a korábbi mocsarak helyét.

Már messziről hallottam, ahogy Lukács Laci azt mondta nekem, hogy állj, de én makacs voltam, és csak mentem tovább feléjük. Tulajdonképpen a Tankcsapda zenéjén (is) nőttem fel, és meg kell, hogy mondjam, hogy amit hosszú évek óta művelnek, az már korántsem rock and roll. Az énekes arca mintha fából lett volna, végig ugyanazzal az arckifejezéssel állt, egy halvány mosoly sem utalt arra, hogy élvezi, amit csinál. Mintha csak egy átlagos nap lenne az irodában.

Azt szinte meg sem merem említeni, hogy valahogy mindig ilyen poparcok vesznek körül a fellépéseik alatt, ami tulajdonképpen nem baj, csak innentől felesleges a keménykedés mind a nézők, mind a zenekar részéről. Tudom, nem ez a magyar szokás, de lassan ideje lenne átadni a terepet egy másik generációnak.

Koncert vége, majd egyből hatalmas helyezkedési játék vette kezdetét. Ahogy mellettem valaki megjegyezte, elég vicces ez a közönségkicserélődés. Bizony, hiperrokkerek tömege száguldott el az egyik legnagyobb rockegyüttes koncertje előtt. Ők tudják. A biztonsági árok mellett állapodtam meg, sikerült egy közelség és rálátás szempontjából is tűrhető helyet találnom. Hamarosan egy társaság állt körém, nem került sok időbe, mire kiderült, hogy szinténzenészek. A kölcsönös tisztelet megalapozásaképpen egy kábé 20 centivel magasabb fiú állt pontosan elém, kitakarva az egész színpadot. Másodpercek múlva üvöltözni kezdett félig hátrafordulva – tehát pont a fülembe – a társainak, hogy mennyire durva az a dobcucc. Ezt aztán nem hagyták abba, amivel tovább sikerült emelni az amúgy sem túl alacsony vérnyomásomon. Jó, nem mondom, én is vetettem egy pillantást a kuriózumnak tekinthető Diezel erősítőkre, de erre élvezni negyed órán keresztül, finoman szólva is kiakasztó.

Időközben négy kivetítő tűnt fel a színpadon, majd a két oldalsót is átadták a zenekar technikusainak. Kisebb várakozás után végre megjelent a Tool teljes személyzete, és belekezdtek a művészi-progresszív előadásukba. Az első meglepetést a hangosítás szolgálta, kritikán felüli volt, de tényleg. Minden egyes hangszer úgy szólt, ahogy szólnia kell, nem vettek el semmit. Hátul lehullott a lepel a gigászi… őőőő… piros emberkékről (ezt a díszletet látni kell, leírni lehetetlen), a kivetítőkön pedig a zenével teljes összhangban lévő animációk jelentek meg, ezzel is erősítve a pszichedelikus hatást.

Ezalatt a zenész ifjak tovább borzolták a kedélyeimet az ilyen beszólásokkal, hogy „figyeld most a dobszólót”, persze mindezt öt különböző helyen álló embernek, üvöltve. Szerintem a Tool pont az a zene, amit egyáltalán nem szabad darabokra szedni, szólókra, riffekre, dallamra, mert önmagukban közel sem érnek annyit, mint egyben. A legtöbb szám kerek egész, egy olyan folyamat, ami csak egyben éri el a hatást. A közönség okozta negatívumok ellenére óriási élményt nyújtottak, a legnagyobbat – természetesen – a két kedvenc számom, a Stinkfist és a záró Vicarious jelentette.

A negyedik nap konklúziói: 1. Félrészegen Nine Inch Nails-koncert alatt ne szakadj el semmilyen társaságtól, mert NEM fogod őket újra megtalálni. 2. Ha Nevermore-ra valamint sártengerben úszó Szigetre mész, NE a legjobb cipődet vidd.

A legfontosabb dolgok tisztázása után jöhetnek a részletek. Már délután fél öt körül kiértem, így sikerült elkapnom a Gyöngyvér utolsó három hangját, a nevük alapján valami hungarista izére gondoltam, de nem, kivételesen utánanéztem, nem erről van szó. Mindegy, majd legközelebb.

Kis üldögélést és fejből álmosan kinézést követően Wendigoék léptek a színre, zúztak, tomboltak, daraboltak, érzelmeskedtek, hozták a tőlük megszokott színvonalat. Mintha kicsit több mozgás lett volna a színpadon, Jozzy még akrobatikus képességeit sem átallott bevetni a Madonna-feldolgozásnál, a frontember BZ pedig limitált CD-ket osztott a tömegnek. Egy szám erejéig még Kalapács úr is felnézett a színpadra, a hideg rázott, ha a zenéjét hallgattam, érdekes volt kicsit modernizálva. A szánkba lett rágva rendesen a következő fellépés, talán nem véletlenül.

A koncert után alapozás következett, majd vissza a Pleymo nevű eleddig ismeretlen zenekarra, numetál egyenesen Franciaországból. Egy csapásra sikerült felülírni bennem azt az axiómát, hogy a franciák márpedig nem tudnak zenélni (a Rómeó és Júliával pedig ne jöjjön nekem senki), a srácok bizony nagyon odatették magukat. Meglepően nagy tömeg bulizott rájuk, jórészük francia volt, a két szám közötti kommunikáció pedig nagyjából így nézett ki:
Terre de nos aieux, Ton front est ceint de fleurons glorieux! Car ton bras sait porter l'épée, Il sait porter la croix; Ton histoire est une épopée Des plus brillants exploits. Et ta valeur de foi trempée Protégera nos foyers et nos droits XY! Our next song is XY!
Tehát egy másik francia axióma, miszerint nem járnak élen az idegen nyelvek ismeretében, még mindig érvényben van. Mindenestre összeszedett, nem túl feltűnő nyúlásokkal tarkított, hangulatos kis performanszt élvezhettünk végig.

Jelentős szünet következett, hagytam hatni az alkoholt, eközben megtudtam, hogy a VIP-részlegben sem olcsóbb a sör, de még csak nem is jobb, a föld ráadásul jobban fel volt túrva a sok autótól, de legalább a WC-k tisztábbak. Az Akela frontembere meg igencsak ittasan állt színpadra, vagy ez nála az alap, nem tudom, bár gondolom ezen nem lepődik meg senki. Ellátogattunk egy szintén francia cirkuszi valamire is, hátborzongatóan szürreális volt, vagy nem eleget, vagy túl sokat ittam ahhoz, hogy bármi értelmet leszűrjek az egészből. Le is léptünk gyorsan.

Trent Reznor vagy Jeff Loomis, ez volt a nagy dilemmám az este előtt, majd egy fele-fele megoldás mellett döntöttem, elsőként Nine Inch Nails. Mit mondjak, ez a koncert most nagyon elsétált mellettem, nem mintha bármi probléma lett volna az egésszel, egyszerűen csak akkor és ott nem jött be. Ennyi. Egy pipa Reznor bácsi mellé, már őt is láttam. Szép lassan elszivárogtam a Hammer sátorhoz, ahol leesett, hogy mekkora barom vagyok, szó sem volt műsorütközésről a Nevermore-ral, még javában a Lord, a magyar rockzenei élet egyik hatalmas piócája adta az X éve változatlan műsorát. Vérnyomás az egekbe, vissza NIN-re, az utolsó pár számra oda is értem. Meg kell mondjam, a gigászi „képernyő” által keltett vizuális hatás azért magával tudta ragadni az embert, sokkal több ilyen kéne.

Végre-valahára tényleg elkezdődött a Nevermore, kicsit furcsa volt, hogy még elől is viszonylag szellősen álltak az emberek. Hihetetlen számomra, hogy Loomis bácsi valóban úgy gitározik, ahogy azt a lemezen hallani, ott voltam előtte, szinte egy másodpercre sem állt le a keze, mégsem volt túlságosan exhibicionista. Igazi gitárhíró. A NM zenéjére talán a legjobb jelző a „drámai”, sokan az énekes legnagyobb jóindulattal is csak különösnek nevezhető orgánuma miatt hallgathatatlannak bélyegezték őket. Eleinte én is így voltam ezzel, aztán később felfedeztem az értékeket. Na ja, sok kitartás kell ahhoz, hogy megszeresd őket.

A betervezett Black-Out és Korog úgy ahogy volt, kimaradt, a csöppet intenzív koncert után minden erőm elszivárgott, ezzel párhuzamosan a fejem is kitisztult, és ez így együtt nem túl kellemes. Álmosan indultam haza, a HÉV-en pedig a hét talán legnagyobb seggfejeivel hozott össze a sors.

A Mantra nem igazán tudott kárpótolni, volt viszont Watch My Dying, ami szintén nagyon jó zene, kár, hogy a hangosító úr telibeszarta az egészet (vagy csak alapból béna volt), így a gitárriffek helyett csak egy hosszú-elnyújtott ZZZZSSSSSSÉÉÉÉÉÉÉ áradt a hangfalakból. Csöppnyi deja vu, tavaly a Bridge to Solace ugyanezen okok miatt volt élvezhetetlen. A WMD zenéjéhez bizony oda kell (kéne) figyelni a hangosításnál, de még a keverőpult előtt állva is csak egy nehezen értelmezhető masszát kaptam. Annyira meg nem ismerem jól a zenéjüket, hogy tudjam, mit kéne hallanom.

Most pedig álljunk meg egy pillanatra. Trúság avagy sem, a WMD második felét és a teljes Blind Myselfet ignoráltam egy hölgy miatt. No nem egy ifjú tudatmódosult mindenkiribanca rockerleányról van szó, hanem Pinkről. Gyakran szoktam üvöltő avagy halk rádiókba botlani, és ilyenkor megpróbálok szelektálni, odafigyelni arra, amire érdemes. Ha pedig az előbb említett hölgy számai mennek, akkor általában odafigyelek. Meggyőződésem, hogy egy C.A. monogramú titokzatos személy mellett őt is – nagyjából – egy lapon fogják kezelni – mondjuk – Madonnával. Nem fog feledésbe merülni egyhamar, az biztos.

Ennyit a magyarázkodásról, a lényeg az, hogy fél nyolctól együtt hömpölyögtem a néppel a nagyszínpad elé. Az első meglepetés akkor ért, amikor fantasztikus magasságom ellenére találtam egy helyet, ahonnan tulajdonképpen mindent láthattam, a második pedig akkor, amikor a szó legszorosabb értelmében másodpercre pontosan kezdtek. Ez utóbbi elég nagy erény, nem a sokszor érdektelenségbe taszító várakoztatással próbáltak bármilyen eredményt elérni. A színpadon másodpercek alatt megjelent Amerika, pörgött a show, és szerencsére hiányzott a jól ismert műanyag íz. Minden egyes hang élő volt, ami a popiparban sajnos nem túl megszokott, a tévék képernyőiről ismert vagányság mögött pedig nem színészi teljesítmény lapul, hanem egy valódi, élő egyéniség. Az első pillanatokban nem tudtam kizárni, hogy felvételről szólnak a dolgok, olyannyira egyben volt az egész, aztán pár alig észrevehetően erőtlenebb hang bebizonyította azt, amit nehezen hittem el: eddigi szigetes élményeim közül a legprofesszionálisabb produkciót láthattam. Néha már-már futkározott a hátamon a hideg, ez pedig nem kis szó egy ilyen megrögzött rockertől.

Ezután kissé felgyorsultak a dolgok, egy kis Queen emlékzenekar, egy kis Madness (ez utóbbi egyáltalán nem az én zeném), majd vissza a Hammer sátorba, ahol a Skiny Puppy vagy mi szólt éppen. Valami nagy elektronikus massza, embertelen, rideg, szilíciumközpontú hangok, félúton a jajjmiez és az úristendeszar között.

Utána még egy kis levezetőnek a Superbutt, akik hozták a tőlük megszokott színvonalat. A setlist nagyjából a VOLT-os fellépésnek felelt meg, pörgős, feszes, ám kissé rövid műsort láthattunk. Volt két vendég is, ugyanazok, akik a Süsi-záróbulin is megjelentek. Többet nagyon nem tudok mondani, maximum annyit, hogy még mindig az ország egyik legjobb bulibandája.

Az este végét számomra a Subscribe jelentette, sajnos ők elmaradtak a szokásos színvonaltól, hiányzott a műsorukból a kohézió, a pörgés, a magávalragadás. Az első tíz percben az okos hangosító úgy gondolta, hogy milyen jó lenne, ha teljesen kitolná a két különböző éneket a két oldalra, így a jobb oldalon állva csak Mátét hallhattam, ami eléggé elvett az élvezhetőségi rátából. Később szerencsére revideálta a nézeteit, de azért ezúton is üdvözlöm. Sajnos így is messze ez volt a leggyengébb Subi-koncert, amit láttam, pedig nem az első volt, sőt. Bálint hangja is kicsit gyengécske volt, a közönség lagymatag, a harmadik sorban konkrétan buzinak éreztem magam a sok kislánytól, akik szinte még minimális mozgásra sem voltak hajlandóak.

Az eleinte csöpörgő eső időközben igencsak megeredt, nálam pedig sem esernyő, sem hávégés grátisz-esőkabát, így kis várakozás után a helyzet statikusságát látva egy szál pólóban és rövidnadrágban indultam hazafelé a spontán vizespóló-versenyben. Mondanom sem kell, amint a megálló fedett része alá értem csuromvizesen, egy másodperc alatt teljesen elállt az egész. Murphy él, és köztünk van.

Az előző napival nagyjából megegyező méretű tömeget kerülgetve jutottam át a hídon. Ezúttal jóval célirányosabban látogattam a programokat, bár nem volt nehéz dolgom: a második nap számomra egyértelműen a Hammer színpadról szólt.

Mikor odaértem, a Depresszió a műsoruk kétharmada körül járhatott, tehát maradt elég időm, hogy viszonylag releváns véleményt formálhassak. Akárcsak a VOLT-on, itt is nagyon erőtlennek tűntek. Emlékszem, két évvel ezelőtt – amikor még én is lelkes Depi-fan voltam, és amikor még hatkor és nem nyolckor kezdtek –, a sátor tömve volt, nekem pedig kábé az ötödik szám után ki kellett jönnöm pihenni, annyira nem bírtam az iramot.

Azóta nagyon sokat veszítettek a feszességükből, az énekes hangja pedig mintha teljesen belágyult volna, annak ellenére, hogy saját bevallásuk szerint mostanában sötétebb hangzást keresnek. Hátam mögött a Soulfly-rajongók trágár szavak kíséretében követelték az együttes távozását a színpadról, és ha végigálltam volna az egészet, lehet, hogy én is így gondolom.

Utána a főzenekaroknál megszokott fájdalmasan hosszú átszerelést ültem végig, majd felhangzott az intro. A helyszín egyik legnagyobb dobása, az egykori Sepultura-frontember Max Cavalera által fémjelzett Soulfly következett. Bár életemben gyakorlatilag egy lemezt sem hallottam tőlük, már csak a Sepu-feldolgozások miatt is nagyon vártam a koncertet, másik ok pedig a láttammekszetélőben, ugye. A hiányos ismereteim miatt gyakran összefolytak a számok, ez levont egy kicsit az élvezeti értékből, de még így is óriási élményt nyújtottak. A legprimitívebb zúzdától a legösszetettebb gitárszólókig minden ott volt a zenéjükben, és végig jelen volt egy elemi erő, amitől szinte ellenállhatatlan lett a produkció. Kevés olyan zenét ismerek, ami lenyomja a Soulfly-t ritmusközpontúságban, a dob itt abszolút főszerepet játszik, amit a dobos visszatapsolás utáni kis közönséghergelő játéka is megerősített.

A zúzda ellenére leginkább a furcsán megeffektelt akusztikus gitárjáték tetszett, amikor mindenki szembesülhetett a gitáros zenészi kvalitásaival. Nagyot ütöttek még – természetesen – a régi idők slágerei, a Territory-nál majdnem, a Roots alatt viszont teljesen elvágták nálam a szalagot. Hátborzongató volt Maxtől hallani ezeket a szinte himnusszá vált számokat.

A brazil legendát az Ektomorf követte. Ki más, mondtam magamban, amikor megláttam a programot. Több szempontból is egy lapon említhetők a Soulfly által képviselt stílussal. Vitathatatlanul ők a külföldön legismertebb hazai zenekar, így kissé csalódás volt, hogy még most sem voltak túl sokan kíváncsiak a fellépésükre. A szövegeik, sőt tulajdonképpen az egész zenéjük a roma kisebbség által elszenvedett sérelmekre alapul, antirasszizmus, düh és erő jellemzi őket. Ami viszont figyelemre méltó, az az, hogy nem a destruktív ösztönökre akarnak hatni, csupán felnyitni a szemeket.

Természetesen egyetértek velük, nem egy értékes romával találkoztam már. Csak éppen egészen furcsa kontraszt volt, mikor aznap az éjszakai buszon hazafelé tartva felszállt pár olyan, agresszív és buta, szintén roma arc, akikkel nem vállalnék soha semmilyen közösséget. Hát ez van, a világ nem fekete-fehér.

A korai időpont, vagy a nagy név hiánya miatt, mindenesetre viszonylag kevés emberke társaságában szálltam le a HÉV-megállóból. A híd felé vezető úton persze már szép számmal képviseltették magukat a különböző „aggyá pénzt jegyre”, és a garantáltan legális „féláron kapsz jegyet”-típusú arcok. Pár percig még értetlenkedő fejjel álldogáltam a bejárat előtt, ugyanis fogalmam sem volt, hol váltják be az előreváltott jegyet. Egy kedves hölgy útbaigazítását követően azonban egyből megkaptam a „professional” feliratú karszalagot, kis örömködés, majd irány a felfedezőtúra.

…ami aztán elég rövidre sikeredett, ugyanis semmi új dologgal nem találkoztam, szinte még az árusító sátrak is centire ugyanott voltak, mint a megelőző években. Minek változtatni a már bevált struktúrán, ugye. A HammerWorld sátor mellett elhaladva belehallgattam egy percig a Dalriada nevű magyar csodába, ami biztos nagyon jó, de a folkelemek valahogy soha nem tudtak megfogni, sőt, ez esetben kifejezetten elijesztettek.

Az irányt a sokatmondó Zúzda színpad felé vettem, ahol éppen a Wackor szórakoztatta az összegyűlt nem túl nagy tömeget. Sajnos a hangosítással akadt több probléma is, a legszembetűnőbb az éneksávon néha tapasztalható oltári nagy recsegés volt. Mindegy, ez egy kis színpad, ne is legyenek nagy elvárásaink! Beszéljünk inkább a zenéről, ami percek alatt elfeledtette a hallgatósággal a nem éppen tökéletes körülményeket. A legnagyobb hatást egyértelműen a Pantera munkássága gyakorolta rájuk, néhol érezni lehetett egy kis Anthrax-ot is, mintha visszarepültünk volna 10-évet az időben. Félreértés ne essék, nagyon is jó volt ez így, a srácok egyedi hangzással és változatos repertoárral büszkélkedhetnek, a legősibb trasheléstől a groove-os betétekig.

Utánuk következett a lényeg, számomra az est fénypontja, a legbetegebb szövegekkel és óriási kreativitással rendelkező Isten Háta Mögött. Idén csak két koncertet adnak (legalábbis eddig nagyon úgy néz ki), a másik pár nappal korábban volt a Kultiban, sajnos azon nem tudtam ott lenni. Az elvárásaim nagyon magasak voltak, és bár egy-két hajszállal alulmúlták azt, még így is fergeteges koncertet adtak. Pál frontemberi munkásságára talán a joviális a legjobb szó, a béke sugárzott minden szavából. A műsorba fele-fele arányban pakoltak a két nagylemez tételeiből, a legzseniálisabb megoldás a keretként szolgáló Közelítő Távolító című szupersláger volt. A legviccesebb momentumot pedig talán az elszállt kábel miatt félbeszakadt szám utáni 5 perces intermezzo jelentette, majd egy olyan folytatás, mintha közben egy másodperc sem telt volna el.

Természetesen kaptunk más slágereket is, fojtogatott a kéjgáz, majd kanyarodási ceremóniát tartottak, játszottak jópár kevésbé egyértelmű dalt is, viszont kimaradt a Tavaszi nemződüh, ezért érezzétek megrovásomat! Az időközben viszonylag népesre duzzadt nézősereg vette a lapot, együtt énekelt, együtt merült el a mélyben, hogy aztán egy katarzis darabokra szakítsa.

Ezután olyan zenekart keresni, ami levesz a lábamról, hát mit mondjak, elég merész vállalkozás. A Within Temptationnel próbálkoztam, Nightwish kópia, nem volt jó. Valahogy soha nem tudott megfogni ez a szárnyalós-dallamos téma. Szóval ennyi.