Tegnap voltam hangmérnöknél. Most először találkoztam olyan igazi, hozzáértő emberkével, nem azzal a tipikus magyarral, amiből kétfajta van: az egyiknek van pénze, de nem tudja kihasználni a jó cuccait, a másiknak még pénze sincs, és elmagyarázza, hogy a Behringer ugyan szar, de ez az egy termékük mennyire jól sikerült.

Visszatérve: eddig nagy álmom volt, hogy hangmérnök legyek, tegnap óta viszont kevésbé. Nem akarok ilyen lenni. Nagyon ért hozzá, de csak ebből áll az élete, és ez meglátszik rajta. Mindenesetre már várom, hogy milyen lesz a felvétel (ja igen, eddig még stúdióban sem voltam, most meg rögtön az egyik legjobba megyünk), és persze a végeredmény. Addig pedig gyakorlás metronómra ezerrel, mert finoman szólva kijöttem a gyakorlatból.

Nagykoromban Felnőttkoromban Trent Reznor szeretnék lenni.

(És ez csak egy próba.)

1 hónapig vigyázunk két degura. Nagyon édibédik, kár, hogy az egyik folyamatosan a nyikorgó-csattogó mókuskerékben rohangál, hogy rohadna meg! Amikor meg kiveszem, a falon kaparászik és nyüszög. A másik meg lánynak nézi a spanját, és gyakran enged a természet hívó szavának, el is neveztük Stewienak.

Arra viszont jók ezek a kölcsönállatok, hogy rájöjjek, mennyire nem lenne jó hosszú távon együtt élni velük. Másfél éve nyulunk volt, az meg mindig dührohamot kapott az éjszaka közepén, és fejjel rohangált a ketrec falának. Ha pedig kiengedtük, kicsit körbenézett, majd visszaugrott a kis kuckójába. Nesze neked szabadságvágy!

A rágcsálók olyanok, mint a nők.

Az ELTE Quaesturája amerikai filmekbe illő élményekkel gazdagított ma. Diákigazolványom érvényességének utolsó napján odamentem zárás előtt másfél órával, sorszámot húztam, a papíron viszont csak egy kedves üzenet fogadott, miszerint ezt elcsesztem, teltház van.

Ma egy vonaljegy elfogyasztása után becsülettel végigálltam a 110 fős sort (másfél óra), amikor közölték, hogy a diákom megrepedt, nem érvényesíthetik. Igaz, ez az elmúlt pár évben senkit nem zavart. Mondtam, hogy akkor igényelek egy másikat, ahhoz meg kép kellett. Majdnem arconvertem az ügyintézőt. 

El képért, fél óra szívás egy aluljárós fényképezőgéppel, végeredmény: enyhén borostás, kócos, álmosolygós kép. Vissza az irodába, sorszámhúzás, ismételt másfél óra várakozási idő, miután közölték, hogy:

1. Ma mégsem tudok diákot igényelni, ideigleneset sem, majd csak szerdán
2. Utazzak addig jeggyel

Mindez összesen négy órámba került, és természetesen az elkövetkezendő két napban minimum négy megbeszélésem lesz, ez így három ezer forint, egy diákbérlet ára. Köszi ELTE! 

Egyrészt egy félresikerült gombnyomás miatt elveszett minden, amit írtam, másrészt amúgy is leszóltak, hogy minek rizsázok annyit, úgyhogy zanzásítva a tegnap:

A megkérdezésünk nélkül írtak fel minket egy olyan este fellépőlistájára, ahol minden résztvevőnek legalább ötven darab ezer forintos jegyet meg kellett venni. Végül nem mondtuk le, cserébe csak harminc jegyet vettünk, és biztosítottak minket, hogy fél tíz előtt nem kezdünk. A jegyeket féláron adtuk tovább.

Szinte minden ismerősöm lemondta az utolsó pillanatban a megjelenést, ezúton köszönet is Vioéknak, akik legalább vették a fáradtságot és eljöttek.

Az előzőleg megígért minimum fél tíz helyett kilenckor felzavartak minket a színpadra, majdnem fél órán keresztül húztuk a kezdést.

A szállító autóból kiszorította az erősítőmet a "konkurens" zenekar cucca, a beígért fullcső Fender sehol sem volt, a "tök jó Laney fejláda" egy legolcsóbb, zsizsihangú tranyós Laney fejből és egy mégzsizsibb hangú Behringer ládából állt (az ENGL helyett!!!). Egy 500 ezres gitár szólt egy 30 ezres erősítőn keresztül. "Szerencsére" még ezt sem lehetett hallani, mert befelé egyáltalán nem, kifelé is csak alig szólt a gitár. Így végig a nyakat néztem, mint valami kezdő.

Az énekeffekt a mikrofon és az effekt közé kötött helyi konverter miatt nem szólt, ezt a Hangmérnök Úr nem volt hajlandó kicserélni ("az biztos jó!"), így ezt sem tudtuk használni.

Tízkor közölték, hogy az utolsó, három perces számunkat már nem játszhatjuk el.

Végül pedig nem ittam semmit, mert az előzőleg összeszedett betegségtől már amúgy is kikészült a gyomrom.

Valószínűleg én vagyok a szociálisan érzéketlen, de végignéztem ezt, és számos kérdés merült fel bennem. Azon már meg sem lepődök, hogy a cím egyszerű csúsztatás, a szociális munkás már valami 105 ezer forintos tartozásról beszélt.

Ami meglep, az az, amikor szemrebbenés nélkül belemondják a kamerába, hogy az államnak ki kéne fizetnie a lakbért, plussz még a segélyt is. Ilyet lehet? Mert akkor én sem töröm magam olyasmivel, hogy munka. Ha nincs rezsiköltségem, egy kis segélyből el tudnék éldegélni. Mellette max. feketézek kicsit, ez a kaszt is így csinálja.

Félreértés ne essék, most nem a cigányokról van szó, hanem azokról a munkanélküliekről, akik igazából nem akarnak tenni a saját jövőjükért. Ez a nő is egyedül van, egészséges és munkaképes, de nem dolgozik (nem bírta az idegrendszere szegénynek!). Viszont sajnáljuk, hogy utcára fog kerülni. Nem hogy nem sajnálom, még helyeslem is a döntést. Ő ugyanis egy pióca.

Tegnap is mentem éppen be az egyetemre, amikor a villamoson egy nő elkezdett kéregetni. Furcsa volt, mert egy átlagos, normálisan felöltözött, viszonylag igényes hölgyről van szó, elmondta mindenkinek, hogy egy ideje munkanélküli, és kell a gyerekének a pénz. Valószínűleg igazat mondott, de eszembe jutott, hogy ezt az időt miért nem munkakereséssel tölti? Nem hinném, hogy az egész városban nem keresnek mondjuk pénztárost, még csak nem is egy undorító vagy nehéz munka.

Egyszóval mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. Lehet sajnálkozni a körülményeken, lehet mást okolni, de mindig van lehetőség dolgozni. Ha ezt nem akarja meglátni, ha becsapja magát is, akkor ne csodálkozzon, ha egyszer az utcán ébred. Az adót pedig nem azért fizetjük, hogy egyesek annyit keressenek a semmittevéssel, mint mások 8 órai munkával.

Már el is felejtettem, hogy milyen rohadt hideg ez a lakás. Nyílászáró-szigetelési tippek, valaki? Tényleg szükségem van rá, konkrétan befúj a szél. Ilyenkor sajnálom, hogy programozónak mentem.

Ha van Magyarországon esemény, amit nekem találtak ki, akkor az a Hangfoglalás. A teljes termékskála érdekel így vagy úgy (na jó, a fénytechnika nem igazán), és a kiállítók is jól járhatnak, mert minden pénzemet ilyesmire költöm.

Az első és legnagyobb meglepetés a belépéskor ért: hatalmas tér, tele emberekkel. Ahogy A/D írta ménemszólos bejegyzésében, mintha nem is itthon lennénk. A bőség zavarában mindenféle szisztéma nélkül jártunk fel-alá, ekkor viszont már feltűnt, hogy Kelet-Európában járunk: sok helyen semmiféle érdekességet nem mutattak, csupán a boltokban amúgy is kipróbálható, 50-200 ezres árkategóriájú hangszereket. Sajnos mindannyian tudjuk, hogy miért: erre van igazi kereslet, a drágább cuccokat csak egy nagyon szűk réteg vásárolja meg (és ha van egy kis esze, akkor külföldről).

A legnagyobb bóvlihalmazt talán a Yamaha standján láttam. Már legalább 5 perce nézelődtem, mire rájöttem, hogy én is Yamaha-tulajdonos vagyok egy erős darabbal, a már sokat említett akusztikus gitárról van szó. Szívesen kipróbáltam volna hasonló kategóriájú cuccokat (a Nickelback hangzásának egyik alapkövét adó csúcsmodellről nem is beszélve), de hiába kerestem bármi ilyesmit. A szintijeik meg egyszerűen bénák, ráálltak a mulatós vonalra nagyon, mellettünk egy papa rá is kezdett valami 80-as évekbeli örökzöldre, fájt. Na jó, volt egy SG, amit soha nem szerettem (mármint japán barátaink modernnek szánt újraértelmezését), és leültem még egy B2 pianino elé. Ha egyszer gazdag leszek, de annyira nem, hogy Bösendorferem legyen, akkor valószínűleg egy ilyen fog megbújni az egyik sarokban. Végre-valahára kipróbálhattam egy elektromos dobfelszerelést is, gondoltam ebből úgysem vennék sohasem félmillás Rolandot, egy relative olcsót kezdtem el ütögetni, hogy aztán fél perc múlva gyorsan át is adjam valaki másnak: ennél még az otthoni sampler padom is több élményt nyújt.

Hasonlóan nagy volt a Zaj standja, több részre bontva. Az egyik ilyen szekcióban csak és kizárólag KRK monitorhangfalak voltak, ami azért érdekes, mert pont pár napja nézegettem őket. Messziről felismerhető fekete-sárga designjuk egyből odavonzott, de a kezdeti lelkesedésből nem maradt sok, ugyanis meghallgatni azt nem lehetett, csupán ki volt téve a fél raktárkészlet, mellé pedig szolid célzásként az árlista.

A DJ cuccaimat egyébként félig-meddig tőlük vettem, ezért nagyon érdekelt, hogy azon a vonalon mit tudnak felmutatni, de megint csalódnom kellett. CD-lejátszók mindenhol, tirpáksereg, a teljes tudományuk kimerül abban, hogy két számot egymás után raknak. Volt viszont két digital vinyl rendszer (egy Reloop meg egy Mixvibes), az egyik szerintem rosszul volt bekötve, ráadásul egy 5 éves gyerek szórakozott vele - jut eszembe, megkérem a szervezőket, hogy jövőre tiltsák ki a 12 évnél fiatalabbakat a rendezvényről! Az elektromos dobot pl. tényleg régóta ki akartam próbálni, de csak fél óra után tehettem meg, mert előtte ott kalimpált egy teljes horda vigyorogva, a szüleik meg bíztatták őket, és mondogatták, hogy milyen aranyosak. Hát nem, egyáltalán nem aranyosak, legközelebb maradjanak otthon legózni!

A másik turntable-pár előtt pedig egy olyan tipikus "zenész" DJ állt, aki 6 perces számokat kevert egymás alá kipróbálás végett. Viszonylag sokáig bírtam cérnával, de nem vette észre magát, sem pedig azt, hogy más is létezik a világon, ott is hagytam végül. Amúgy meg sajnálatos, hogy a magyaroktól csak ennyi telik, pedig lehetne ezt is jól csinálni, nem csak "mixelni" (hatalmas tisztelet a kivételnek!).

A Hangáruház kéviselete a középpontban helyezkedett el, nagy KORG-fanként kicsit ott is ragadtam. MicroKORG-ot és XL-t nyomkodtam, ami nem is rossz, de ilyet szoftverrel is tudok. Az új samplerük viszont érdekes volt, kár, hogy olyan drága. Az ott dolgozó kisegítő szinte egyik kérdésemre sem tudott válaszolni, amit meg mondott, arról később kiderült, hogy nem úgy van. Szerencsére ő is rájött, hogy valami nem stimmel és odahívta a főkönkét, akivel sikerült elbeszélgetnünk. Annyira, hogy végül a Kaossilatorhoz hozzá sem értem, pedig szerintem vicces kis kütyü.

Ha már sampler, az egyik sarokban szolidan megbújt egy AKAI MPC 500 és egy 5000 is. Az 500-ast hosszú percek után sem tudtam megszólaltatni, szégyenszemre segítséget kellett hívnom, majd a régi álmomat, az ötezres verziót is kipróbáltam. Rájöttem, hogy nem igazán nekem való a dolog. Látszik, hogy 120 kilós feka hiphop-producereknek készítették: szinte ököllel kellett ütnöm, hogy megszóllajon valahogy.

Na de ennyit az elektronikus buzeránsságokról, elvégre még mindig gitáros vagyok, vagy mi. Sajnos itt is jellemző volt az alsó-középkategória, kint volt talán minden kapható Cort és Samick cucc, kár, hogy már egyáltalán nem tudtak lázba hozni. A legnagyobb viccet az egyik 5W-os otthoni fullcső erősítő kipróbálása hozta, amikor a mellettem álló úriemberre azt hittem, hogy ott dolgozik, és folyamatosan zaklattam a kérdéseimmel, hiába mondta el vagy ötször, hogy ő is csak nézelődik. Végül csak leesett, hogy miről beszél. Egy pillanat alatt leléptem, nagyon ciki volt.

A mezőnyből egyértelműen a Rebel Guitars emelkedett ki, akik egy igencsak impresszív ENGL és Orange szettet hoztak, mellettük pedig ott lógott vagy 40 darab Schecter. Hirtelen elhatározás után egy véletlenszerűen kiválasztott gitárral kipróbáltam az egyik legolcsóbb fejet, a Fireball 60-ast. Ahhoz képest, hogy nem éppen a legminőségibb hangszerre böktem rá, az erősítő majdnem leszedte a fejemet, és nem a hangerejével. Az utolsó 2 zenekarom nem a szólóorgiáiról volt híres, mondhatni kiestem a gyakorlatból. Ennek ellenére úgy jöttek a tizenhatodok, hogy csak néztem. Ez az erősítő él, lelke van, inspirál.

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy eladom a francba az egész szettemet, és veszek helyette egy ilyen tűzlabdát, mert nagyon üt. Pedig semmit nem lehet rajta variálni, a legalapabb felépítése van. Csak egyvalamit tud, de azt csúcsminőségben.

Máshoz talán hozzá sem nyúltam, nem is lett volna értelme ezek után. Ami viszont még tetszett, azok a magyar manufaktúrák voltak. Sikerült a két - számomra - legpatinásabb márkával találkoznom, név szerint az Amarant gitárokkal és a Greg erősítőkkel. Azt viszont nem értem, hogy miért nem szövetkeztek kicsit össze, egy "Made in Hungary" bemutató szerintem odavágott volna akár a legnagyobb hangszergyáraknak is. 

Akit nem érdekel az éllettörténet, ugorjon az utolsó két bekezdésre.

Először a nővérem kezdett gitáron tanulni, persze egyből megtetszett és én is akartam. Többször "kölcsönvettem" a klasszikus Alvaro, vagy hasonlóan patinás márkájú hangszerét, hogy megtanuljak rajta néhány akkordot, alapszámot. Ekkor leginkább Offspringet és Papa Roach-ot hallgattam, 14 éves voltam. Aztán egyik tesiórámon egy félpályás passz nem túl sikeres elkapása miatt két-három hónapot kihagyni kényszerültem, az alig összeforrt kisujjam utána is csak nehezen szokott vissza.

Ezután nővérem barátja látva lelkesedésemet kölcsönadta pár hónapra a Craftsman elektroakusztikusát, ami végül több mint egy évig nálam maradt. Mondjuk megtehette, ő a limitált szériás USA Ovationjén játszogatott otthon. Ezalatt az idő alatt megtanultam mindazt, amit akusztikuson meg szerettem volna tanulni. A zene volt a számítógép mellett az egyetlen dolog, amit nem untam meg. Cirka két év tanulást követően elektromosra vágytam, a szüleim viszont nem adtak rá pénzt. Nem sajnálták, csak nem jutott rá.

Elkezdtem dolgozni, pár hónap alatt kis családi segítséggel - elhasználva a szülinapi és karácsonyi bónokat - végül megvehettem az első saját hangszeremet, egy Yamaha ERG121U-t. Gagyi pickupok, rossz minőségű fa, közepes hang és játszhatóság jellemezte, akkori szemmel egy vagyont fizettem ki érte (55 ezer forint, ha jól emlékszem), és imádtam. Sokat gondoltam, hogy mi legyen az első szám, amit eljátszok rajta, a smells like teen spirit nyert. Mit mondjak, nem volt túl egyedi az ízlésem akkoriban.

Kölcsönerősítőn gyakoroltam, ekkor kezdtünk el gondolkodni Zsomborral egy zenekaron. Mondtam, hogy tanuljon meg basszerozni, neki adott volt minden otthon. Közben nem hagytam abba a munkát, gépeltem, becsúsztak egyszerűbb kis honlapok, végül vettem egy akkor überszupernek hitt KORG effektet. Kicsit csalódás volt, azt hittem, hogy olyan hang fog kijönni belőle, mint a lemezeken van, de még csak nem is hasonlított rá. Mindegy, gain tökig, aztán mehetett a móka. Szép lassan összebarátkoztam a kis bénával, sokszor volt, hogy nappal kezdtem el játszani és éjjel még mindig a kezemben volt a gitár, csak a kis piros potik világítottak a sötétben. Nem csináltam mást csak zenéltem. Tanulás szigorúan 10 után.

Aztán egyik nap bevittem a cuccomat a "stúdióba" (mi csináltuk az iskolarádiót), amikor benyitott Tuzsu és meglátta ahogy éppen valami kvinttologatós témát nyomok. Ott volt Zsombor is, kiderült, hogy nekikezdtek egy zenekarnak, egy próbájuk volt, és pont kellett egy ritmusgitáros. Pár nap múlva elmentem az első próbámra, Guns N' Rosest játszottunk (pedig soha nem szerettem), nemsokára megmutattam az otthon írt számkezdeményeimmel, hamar eluralkodtam rajtuk. Összesen 4 fellépésünk volt, valahogy mindegyik balul sült el, de a szüzesség elvesztése szempontjából mindegy volt. Ja igen, én énekeltem. Ezt a részét felejtsük is el gyorsan.

Közben megvettem akkori álmaim hangszerét, egy LTD Viper 400-ast, ami az egyetlen darab az arzenálomban, amitől soha nem szabadulnék meg. 

12.-esként rájöttem, hogy nem lehet tovább csinálni, egy zenekarban nincs demokrácia, viszont mindenki diktátor akart lenni. Egyébként meg szarok voltunk, bár erre csak később jöttem rá. A dobosunk pontatlan volt, a basszerben alaphangok aláprüntyögése ment, a másik gitárosunk már többet foglalkozott minden mással, mint a gitárral, én pedig nem tudtam énekelni. A hangszerünkhöz úgy igazán csak Tuzsu meg én értettünk, ő erőltette a klasszikus rock vonalat, én pedig otthon a Batteryt és hasonlókat játszottam a Metallicától, és ezt a fílinget próbáltam behozni a saját számokba is. Vége is lett.

Ezután óriási szünet, legalábbis zenekarfronton. Elkezdtem tanulgatni a hangmérnökség alapjait, számféleségeket írogattam, de semmi komoly. Érettségi, gonoszhangú ENGL előfok, egyetem, Line6 Vetta II, HK Tube 50 kombó, és még ki tudja mennyi minden volt közben az enyém. Sokat gyakoroltam otthon, főleg metált System of a Downtól Dream Theateren keresztül Panteráig. Ekkor tudtam a legjobban gitározni, azóta csak felejtettem.

Másodévben kollégiumba kerültem, valamint végetért az akkori kapcsolatom is, így nem mentem haza minden hétvégén. Elkezdtem koncertekre járogatni, közben Vio barátjával csináltunk egy zenekart. Kezdetnek In Flames tribute, később ami jön. Ő volt a basszeros, nem volt egy kifejezett virtuóz, de jól hozta a témákat. Ott volt a másik gitáros is, akivel nagyon jól megértettük egymást, soha nem beszéltük meg, hogy ki melyik szólamot tanulja meg a kettőből, mindig a két különbözőt sikerült összehozni. Volt egy erős torkú "énekes" is, most a Noise Fusionben dalolászik (ami ugyan nem jön be, de a képességeit lehet érezni). A dobosunk, na ő béna volt, ráadásul ő ennek az ellenkezőjéről tudott. Pár hónapig vártunk, majd megszabadultunk tőle. Jött egy másik dobos, ő ügyes volt, két hét után rájött, hogy nem kell neki még egy zenekar. A basszerosunk közben szó nélkül eltűnt, jött másik, nagyarcú seggighaj rocker, aki ugyan mindent le tudott játszani, de feeling az nem volt a játékában. Közben még két másik dobosunk volt, egyikük sem látott sok fantáziát a formációban. Pedig vihettük volna valamire, tényleg. A végére a kedv elfogyott, abbahagytuk.

Ezalatt viszont elkezdődött a cover band szervezése, amivel valószínűleg az első próba és első fellépés között eltelt legkevesebb idő Guiness-rekordját ostromoltuk a 2-3 óránkkal. Vicces volt, előtte a dobossal még csak nem is láttuk egymást soha. Beindult a szekér, volt jó pár fellépésünk, egyik sem volt tökéletes, de a 1,5-2 óra zúzás után mindig sokan jöttek oda gratulálni. Február környékén előjöttem az ötlettel, hogy lépjünk szintet, csináljunk saját számokat. Nem fogok álszerénykedni, sok szempontból ütős felállás volt, átlagéletkor 18, színpadképes, jó zenészekkel. A mai napig nem értem, hogy miért ellenezték a többiek. Nyilván így nem volt értelme sokáig folytatni, hiszen hamar elértük azt a sikert, amit így el lehet érni, ugyanazok előtt kéthavonta fellépni pedig semmi kedvem nem volt. Búcsúkoncert sok nézővel, majd a "nagyokat" koppintva búcsúkoncert utáni búcsúkoncert egy évvel később ugyanott, három próba után, ami legyen inkább csak kettő. A legeslegutolsó fellépés már miattam maradt el, azóta is sajnálom kicsit.

Volt egy kis intermezzo egy numetal zenekarral, röviden: nem találtunk énekest. 10-15 próba után felhagytunk az egésszel, pedig az is jó lett volna.

A szétoszlás után elkezdtem saját projektben gondolkodni, mainstream rock, mert van egy bizonyos űr, ami nagyon tátong: a lehetőségekhez képest igényes popzene. Eleinte ott is csak cover bandként működtünk, volt teljes zenekar és próbák, mondanom sem kell, 1-2 hónap után vége lett. Átálltam hómstúdiózásra, elkezdtek szép lassan jönni a saját számok, mindjárt a másodikkal sikerült megtalálni a stílust, amit kerestem, ami tényleg belőlem jön. Több ezer hallgató a neten, ismeretlenek és ismerősök vállbaveregetése, hozzáértők és popszakmában dolgozók bólogatása. És ami a legfontosabb, még nekem is tetszett! Zenekar viszont mindenképpen kellett, lett is az előző zenekari basszeros és egy interneten talált dobos bevonásával. Ezután pedig a nagy semmi, gyártottam a számokat amennyire bírtam, de elég nehéz úgy alkotni, hogy az első dobleütéstől az utolsó énekhajlításig mindent egy ember ír. A zenészek elvárták, hogy kész kottákat adjak nekik, az énekes pedig a szövegkönyvet várta a dallammal együtt minden új számnál. Egy zenekar viszont pont arról szól, hogy több ember dolgozik egy koncepió szerint, legalábbis én így gondolom. Kell olyan, aki vezeti az egészet, hozza az alaptémákat, de azt, hogy szinte követelik a kész produktumot a többiek, miközben szinte nem csinálnak semmit (a végén már volt, hogy ketten voltunk "próbán"), azt nem sokáig bírtam cérnával.

Háromnegyed év, majd jött az elektronikus zenekar. 4 éve létezett nélkülem, a belépésem után 2 héttel fellépés úgy, hogy közben egy szolid 4 napos Nickelsdorf is becsúszott. Jó volt, kicsi turnébusz, ingyenes fogyasztás, kevés néző, de jó hangulat. Ott és akkor zenésznek éreztem magam, úgy gondoltam, ha 2 hét után ez van, mi lesz később? Hát elmondom: semmi. Azóta nem léptünk fel, ugyanis minden koncertünket lemondták. Volt, amit jóelőre, volt, hogy két nappal, volt hogy két órával előtte, és végül volt, amiről nem is szóltak. Az utolsó szám 3/4 éves, az utolsó előtti másfél. Új kislemezen dolgozunk jó fél éve, jelenleg ott tartunk, hogy a szinti sávon kívül még mindig félkész az anyag, jó esetben. Mennek a nagy fellángolások és fogadkozások, de lényegében alig történik valami. 

És a konklúzió: Nem fogok kilépni pár hónap után. Attól még, hogy nem jönnek össze első (második, harmadik, ...) alkalommal a dolgok, még nem adom fel. Egyszerűen csak nem értem, hogy miért történik mindig ugyanaz: belekezdek valamibe, megcsillan a remény, majd a sors jól arconvág és kiröhög. A mainstream rock projektből majdnem egy nagylemeznyi anyag gyűlt össze, éppen csak előadni nincs kivel. Benne lennék sokmindenben, csak mások is foglalkozzanak vele, csinálják. Nem feltétlenül gitároznék, a sampleres dolgok is egyre jobban mennek.

Nem hiszem el, hogy nincs 4 olyan zenész/dobos/énekes az országban, aki úgy gondolkodik, mint én. Itt állok egy rohadt drága cuccal (minden pénzemet erre költöttem), tapasztalattal, ötletekkel, eredmény meg nulla. Mostmár igazán történhetne valami.

A kontraszt végett megosztom őket is. Szintén hazánk fiai, csak éppen a minőségi mérce másik oldalán.